1996 Szilveszter
Sosem felejtem el azt a napot. Apu az éjszakai műszakjából ért haza reggel, meglocsolta a torkát egy kis saját kerítésszaggató hp-vel, majd lefeküdt aludni. Anyu szokásához híven már hajnaltól sürgött-forgott a konyhában. Egy normál nap lesz, este buli a barátaimmal. - gondoltam 17 évesen.
Aztán megszólalt a szobámban a telefon. A jó öreg, fekete, tekerős telefon a sarokban. Anyu vette fel, de a hangját hallva, azonnal tudtam, hogy baj van........
- Nyugodj meg, azonnal szólok Apának és indulnak! - sietve átment a nagyszobába, ahol Apu lepihent, és elcsukló hangon ébresztgetni kezdte.
- Béla, ébredj! Baleset történt......
A következő emlékképem, ahogy Apu pillanatok alatt a fürdőben készül, inget húz magára, mint mindig, ideges, de megőrzi előttünk magabiztosságát.
- Készülj! - adta ki nekem is parancsba. - Te fogsz vezetni! - azt hittem rosszul hallok.
- Dehogy fogok! Majd te! Teljes jégpáncél az út! - válaszoltam félénken, friss jogsival a zsebemben.
- Márpedig te fogsz! Én nem vezethetek, bekaptam egy felest pár órája, elkapnak a rendőrök. - mondta emelt hangon. Ekkor láttam meg a szemében azt a bizonyos félelmet.
Egy fél órányi autóútra lakott tőlünk a testvérem a családjával, a közelükben történt a férjével a baleset. Egy ismeretlen telefonált a nővéremnek, de az időjárási viszonyok miatt ő mozdulni sem tudott a gyerekekkel. Annyi információnk volt Feriről, hogy hajnalban indult dolgozni, de megcsúszott a teherautóval és baleset történt...... semmi folytatás...... Így mi indultunk a helyszínre: Apu és én. Hó, és hideg, jégpáncél az utakon, akkor még igazi tél volt a december. Kesztyűben szorítottam a kormányt, és magamban végig imádkoztam. - Istenem, kérlek, ne! Dermesztő csendben tettük meg a félórás utat. Egyszer mertem csak a mellettem ülő Apura nézni, de a tekintete mindent elárult. Így jobbnak láttam nem beszélgetni, nem kérdezősködni, megtartottam magamnak a gondolataimat. Egész jól ment életem első hosszú útja, ráadásul jégpáncélon. Egészen addig csend honolt az autóban, amíg meg nem pillantottam az IFÁ-t. Apu első reakciója, egy semmivel sem összetéveszthető: - Na! - ezzel számomra mindent elmondott. Olyan gyorsan kezdett verni a szívem, a sírás környékezett, alig tudtam félreállni az autóval. Apuval kiszálltunk, és már nem tudtam befogni a számat. - Te jó ég! Hol van? Mi történt? Miért nincs itt senki? Se mentő, se rendőrség? - tört ki belőlem a kérdésáradat.
- Na, ebből nem szállt ki! - mondta Apu. Figyeltük a roncsot, körbejártuk, néztük, hol mászhatott ki. Bennem végig az motoszkált, hogy hol találok egy pontot, ahol megbizonyosodhatok, hogy Feri is kifért, és akkor minden rendben. Egyetlen pici lyuk volt a bal oldalon. Én, az akkori 48kg-ommal nem fértem volna ki rajta. Ez a felismerés olyan fájdalmas volt, hogy már azon vettem észre magam, hogy a testvéremre fiatal özvegyként gondolok...... Feri magas és jól megtermett férfi lévén, innen nem mászhatott ki....... Én viszont egyre csak azt hajtogattam: - innen hogy szállt ki? Hogy fért ki? Ki segített neki?
Ekkor egy autó állt meg a közelünkben, kizökkentve minket a gondolatainkból.
- Maguk a hozzátartozói? - kérdezte a szemüveges férfi.
- Igen. - feleltük egyszerre.
- Elvitték Kövesdre! - harsogta a levegőbe. - Már elvitte a mentő!
- Elvitte? Életben van? - egyszerre nevettünk Apuval, és a megkönnyebbülés fázisában egyre csak azt hajtogattuk, hogy hol tudott kiszállni.
A teherautó az árokban pihent jobb oldalára dőlve, a kabin teljesen összeroncsolódott a többszöri forgás után, egy pici rés maradt, feladva nekünk a talányt, hogyan menekült meg ebből egy ekkora ember?!
Szilveszter este megérkezett hozzám a barátom, de a reggel még hőn áhított bulira már nem igyekeztünk. Beültünk a szobámba, hosszan beszélgettünk, majd a másik nővérem, aki épp hazajött a szüleimhez szilveszterre, csatlakozott hozzánk. Anyuék egyre csak azt hajtogatták, hogy menjünk csak nyugodtan, kapcsolódjunk ki, de mi átvonultunk a nappaliba, és már a sokadik buszt késtük le, ami a szilveszteri banzájba repített volna minket. Órákon át beszélgettünk mi hárman: annyira összezavart a baleset, és mégis annyira egyértelművé tette, amiben már pici kislányként is hittem:
Isten igenis létezik!
Csak úgy menekülhetett meg a sógorom, hogy Isten csodával határos módon kimentette a teherautóból. Biztos voltam benne, hogy angyalok segíthettek neki. Többször megpördült az autó, beütötte a fejét és a gerincét. Elvesztette az eszméletét, és mire magához tért, már nem volt az autóban. Szinte karcolás nélkül úszta meg, másnap már ki is engedték a kórházból.
Az újévet egy új élettel kezdte. De nemcsak ő. Mi a barátommal, szilveszter éjszakáján átadtuk az életünket Jézusnak.
A történetünkhöz hozzá tartozik, hogy a barátom aznap az autóban ült volna. Segíteni hívták volna az építkezéshez, de én nem engedtem. Még össze is zördültünk ezen, de egyszerűen én azt éreztem, hogy nem MA kell mennie segíteni. Az IFA a jobb oldalára borult, a szerelmemnek esélye sem lett volna túlélni ezt a balesetet. Így viszont, Isten olyannyira hozzánk szólt, amely egész hátralévő életünkre hatással volt.
